-Tudod mivel tudsz megölni egy embert?
-Mivel?
-Fogd meg a kezét majd soha többé ne érj hozzá. Nézd egész nap majd egy pillanatot se vess rá.
- És ezzel hogyan ölöm meg?
-Ezzel lelkileg teszed tönkre ami rosszabb mint egy halál.
“Olyan magasra építettem a falat magam körül, hogy még csak eszébe sem jutott senkinek, hogy megmássza. Aztán jöttél te és egyszerűen csak átléptéd, mintha útszéli patka volna. Már hajnalodik, én pedig még mindig itt ülök az ágyam szélén és miután egész éjszaka ezen gondolkodtam sem tudok rájönni, pontosan hogyan is csináltad, de köszönöm.”
— Alexander Levin
Sokszor nem magával a csalódással van az igazi probléma. Hanem az elvesztegetett idővel. A napokkal,az egymást követő rossz napokkal,amikor nem vagyunk önmagunk. Nem vesszük észre a környezetünkben azokat,akiknek igazán számítunk. És miközben szomorkodunk egy elmúlt dolog miatt,addig értékes időt vesztünk egy olyan jövőbeli dologból,ami tökéletes lesz.
Minden egyes “csak kérdeztem”-nek van oka. Hiszen sose kérdezünk csak úgy.